Engedem, hadd menjen

Nézem az embereket, hogy rohannak ide-oda és csak keresnek, dolgoznak, s elszalad mellettük az élet. Nézem a különféle reklámújságokat és valahogy úgy érzem, hogy ezek közül semmire nincs szükségem, mert mindenem van, ami nekem kell, a többi meg fölösleges. Olyan jó hálásnak lenni mindazért, ami van. És ha valami elveszik, vagy eltűnik, arra talán nem is volt szükségem. Így tehát „engedem, hadd menjen”. Főleg, hogy ez a néhány nap még az elengedésről szól. Feltettem egy Szűz Máriás medált a láncomra, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy nincs meg a medál. Biztos leesett valahogy. Egy ideig kerestem, aztán hagytam. Végülis, ha a Szűz Mária medál vagy az én szellemem úgy döntött, hogy nincs egymásra szükségünk, akkor az biztosan úgy van, elvégre Szűz Mária van a medálon. Menetközben eszembe jutott a csíksomlyói élményem, amikor is Máriával „szívet cseréltünk”. Állva Babba Mária előtt úgy éreztem, hogy abban a pillanatban a szívembe költözött és én őt magammal viszem, akárhol vagyok. A medál elveszett, de Mária nem. Talán tanítás volt csupán, hogy ne ragaszkodjak dolgokhoz, vagy hogy nem a külső a fontos. Talán, hogy jobban hallgassak a megérzéseimre vagy éppen az, hogy amit elhatároztam, az mellett tartsak is ki. Legalább gondolkodásra késztet, hogy mire figyeljek jobban. Ha már elvesztettem, azt kértem, hogy olyan valaki találja meg, akinek örömet okoz. Talán nagyobbat mint nekem, mert sosem állt hozzám igazán közel. S ha mégsem az a sorsa, hát akkor sincs baj. Elengedem azt is és úszok az árral. Most már tudom, hogy minden a legnagyobb rendben van, a többi pedig mindegy.