Nem működő párkapcsolat, egyoldalú szerelem?

Egy ideje azt vallom, hogy oka van annak, ha egy párkapcsolatból nem lesz semmi. Nem stimmel valami és csak erőlködés lenne az egész. Sőt még hálásak lehetünk azért, ha a másik volt annyira őszinte hogy elmondta vagy kifejezésre juttatta azt, hogy nem velünk kívánja leélni az életét. Lehet, hogy fáj, és az is, hogy egy illúzióban vagy álomban ringattuk magunkat hosszú ideig, és egyszerűen nem akartunk szembenézni a valósággal. Azzal, hogy ő sokkal többet jelent nekünk mint fordítva, azzal, hogy képesek lettünk volna feladni magunkat és a teljes lényünket egy régi idejétmúlt álomért. Azt az álmot át lehet írni és aktualizálni, hiszen rengeteget változtunk közben és így a régi már nem működik!! Ha „szerelmes” vagy és azt érzed, hogy élni sem akarsz, semmihez sincs kedved és csak szenvedsz, na akkor ez nem szerelem, ez önkínzás! Ha minden könnyedén megy, minden összejön, és emelitek, segítitek egymást, akkor az jó mindkettőtöknek és egy szerelem, egy párkapcsolat csak akkor működik, ha az jó mindkét félnek, amikor igazán jelen van a szeretet köztetek és minden téren kifejezésre jut. Amikor az egyik elkezdi feladni magát, onnantól kezdve ez már nem az igazi. Jönnek sorba a játszmák, a megfelelni akarás, a düh, a gyűlölet, a féltékenység, a manipulálás, a ragaszkodás, az elvesztéstől való félelem, és még sorolhatnám. Na ez minden csak nem szeretet. Úgy őszintén, ha így viselkedem, szeretem én akkor a másikat? Na és magamat? Mit vesztek el? Egy félelemmel, rossz érzésekkel teli, idejétmúlt dolgot? Azt, hogy minden nap szenvedek vagy ettől vagy attól? Mire lennék féltékeny? Arra, hogy mással jól érzi magát, de velem nem? Ha velem nem, akkor ez egy kapcsolat? Nem kellene esetleg elengednünk egymást, hogy mind a ketten ismét boldogok legyünk és megtartsuk az alapvető emberi tiszteletet és szeretetet egymás iránt? Muszáj mindent romba dönteni? Igazából, ha nem engedjük el a másikat, akkor önmagunkat vesztjük el, és húzzuk le magunkat egyre lejjebb amíg élni sem érdemes. Ha nem tudjuk megoldani, megbeszélni és tisztázni, akkor ezt a dolgot el kell engedni, mert ha nem is akarjuk látni és ha fájdalmas is, de ez a legjobb, ami történhet velünk. Esélyt kell adnunk az újnak és annak, hogy boldogok legyünk. Egy meditációban kijelenteni, hogy „mindenért hálás vagyok, amit tőled kaptam, de én most már elengedlek és megyek tovább utamon és kívánok minden jót neked és magamnak is”. Újra ráébredni saját nagyszerűségünkre, elmosolyodni és azt mondani „hello világ, itt vagyok!” És ha készen állunk rá, hirtelen összefutunk a nagy „Ő”-vel, és ez a kapcsolat már sokkal-sokkal jobb mint az a kínszenvedés, amihez oly nagyon ragaszkodtunk. De önmagunk választása nélkül ezt sosem tudhattunk volna meg!