A dob

Mesélték, hogy a sámándobnak szelleme van, hogy őt előbb meg kell szólítani és köszönteni kell. Megszólítottam és aztán az ölembe vettem. Átöleltem, megsimogattam. Hozzá bújtam. Az enyémmel is így szoktam. Hozzábújok, egészen közel és a szívem kapcsolódik az övével. Aztán átengedem magam neki, vezesse kezem. Épp azokat a ritmusokat szeretném dobolni, amit ő akar, amire a másik embernek szüksége van, ami gyógyít. S a dob mesélni kezdett és magával vitt. Vezette ujjaim és a kezem, és elvitt egy izgalmas útra. Énekeltem, ami jött. Valahol indián voltam, és valahová a fény felé tartottam. Ringatóztunk, utaztunk, és szerettünk. Éreztem a dob háláját és csak mesélt. Felálltam és körbetáncoltam vele a gyógyulni vágyókat, mindenkinek a megfelelő ritmust ütve. Aztán ismét átöleltem és egyszer csak megköszöntem a dobnak a szeretetét és megérkeztem a csendbe. A dobnak van szelleme, van rezgése. Látszik, hogy sokat foglalkoztak vele, s most engem is közel engedett magához. De mi talán ismertük is már egymást közelebbről. Ismerős volt a hangja, ismerős volt ő maga. Élmény volt vele összekapcsolódni és érezni őt.