Ahogy körülnézek, azt látom, hogy mindenki másképp csinálja az anyaságot, és az úgy jó. Amióta anya vagyok, az látom, a szülők úgy csinálják, ahogy tudják, azaz a legjobb tudásuk szerint, ami tőlük telik, hiszen mindenki a legjobbat szeretné a gyerekének. Csak, hogy mi az a legjobb, az mindenkinél más. Lehet másnak pont az ellentéte, mint ami nekem, az enyémnek. És még az is lehet, hogy ez menet közben változik, mert mégsem az a jó, amit gondoltam, aztán elengedem és kipróbálok mást. Nagyon könnyű ítélni mások felett. Pedagógusként azt láttam, hogy az egyetem mutogat a középiskolára, az meg az általános iskola felsőre, ami meg az alsóra, az alsósok az óvodára és az óvoda a szülőre. A szülő pedig a pedagógusra. De igazából a pedagógus hiába várja el a szülőtől, és a szülő a pedagógustól, vagy a szülő a szülőtől, hogy „nevelje meg” a gyereket, mert eleve mindenki úgy cselekszik, ahogy tud. Mindenki annyira más, hogy megfelelni nem lehet. Ami az egyiknek bejön, az a másiknak nem. Meglátásom szerint a „jó” és a „rossz” relatív. Pl. mindig takarítok, rendet tartok, a gyerek átveszi a mintát, és ő is ilyen lesz és szeretni fogja a rendet. Vagy pedig a gyerekem utálni fogja az állandó takarítást, és amikor kiköltözik végre nem fog majd takarítani annyit. Na, akkor most melyikkel teszem a jót? Persze lehet fejlődni az anyaságban, és biztosan fejlődünk is, hiszen sokat tapasztalunk. Ez egy hosszú önismereti út. A gyerekem azért született hozzám, hogy azt tapasztalja meg, amit én tudok (vagy nem tudok) adni neki. Ebből majd kiválogatja, hogy mi tetszik neki, vagy nem tetszik neki. 100 %, hogy szülőként hibázunk, tapasztalunk és fejlődünk. Valamit megoldunk, és utána másban megint hibázunk. Minden tettnek/viselkedésnek oka van, és a felszínen nem tudjuk, hogy mi az. Nem lehet ítélni, mert nincs egyenmérce. Mindenki más. Csak egyet- vagy nem egyetérteni lehet, mást nem. Szerintem mindenki olyan anya, amilyenre a gyerekének szüksége van, azaz elég jó anya. Amikor elkeseredem, hogy nem vagyok elég jó, mert igen, ér kritika, akkor eszembe jut, a kedvenc zenekarom, akik 12-en testvérek. Csak a 11 és 12. gyerek rajong az apjáért. Nagyon szeretik, és a 12. azt mondta, mire ő megszületett, addigra nagyjából mindent jól csinált, csak keveset hibázott. Ő elégedett vele nagyon. Na de, hány gyerek volt előtte? És azok a gyerekek meg pont azt tanulták, hogy milyenek nem akarnak lenni majd szülőknek. De biztos találtak olyan tulajdonságot ők is, amit viszont szerettek/tiszteltek benne. Mert ez sem csak fehér vagy fekete. Ők ezt akarták megtapasztalni. Csak amióta szülő vagyok, értem meg én is a szüleimet, nagyszüleimet. Kaptam tőlük sok jót és kevésbé jót is. Valószínűleg ez lesz majd az én gyerekemmel is. Van, amit majd nem szeret bennem, amit majd másképp szeretne csinálni, és van, amit meg majd szeret bennem, és tovább szeretné majd adni azt az ő gyerekeinek. Pl. Ha apukámat nem szidják le mindig kérdezés nélkül, akkor nem jut el odáig, hogy majd velem meg akarja beszélni a dolgokat, amit meg én tovább szeretnék adni az én gyerekemnek. Akkor most mi is a jó? Ez is, az is végül jóhoz vezetett. :)
